Embléma és csomagolás
A hetvenes évek utolsó harmadában szembeötlő gyakorisággal kerültek felszínre a magyar termékek világpiaci helyzetével foglalkozó bírálatok. A kritika összegezéseként egy miniszterelnök-helyettesi nyilatkozat, majd a kormányprogram körvonalazta, meghatározta a teendőket, és ezzel úgy látszott, tudni fogjuk, mi a tennivaló. Meg kell említeni - a történtekkel párhuzamosan jelentős beruházások valósultak meg számos területen - ebben a vonatkozásban egyetlen jelentős terület sem hivatkozhatott a technikai feltételek avultságára vagy (az anyagellátás szakaszosságán kívül) válságot okozó objektív tényezőkre. 1981 tavaszán újabb kínos bírálatra került sor a konvertibilis piac képviselői részéről; kifejtették: a magyar áruk zömét annak tálalása, jórészt grafikai megjelenítése, csomagolása miatt nehézkes elhelyezni - a piac, fogyasztóik erre igen érzékenyek.
Ami történt, arra emlékeztet, amikor az elfoglalt ember megmossa elhanyagolt gyermeke fejét és megnyitja pénztárcáját - a dilemma tovább tart; a gyermek képtelen a fejmosást és a pénzt hasznosítani. Elképzelhető, hogy a jelenség abból adódott, hogy sokan vagy nem tudjuk kihez forduljunk, ha tanácstalanok vagyunk, vagy félünk tanácsot kérni. Tetézte ezt a tévelygő állapotot és a helyzet bonyolultságát az, hogy bármilyen program, rendelkezés, cselekvési irányelv, mely a gyakorlatba átültethető, több felügyeleti hatósághoz vagy minisztériumhoz tartozik. A gyermek, amelyről beszélünk, olyan gondozott, kit többen váltakozva istápolnak, de senki sem érzi sajátjának. A pillanatnyi helyzetre az jellemző, hogy a megbízók ugyanolyan szabályozatlan, esetleges, zűrzavaros közegben mozognak, mint a szervezővállalatok, a nyomda- és papíripar, valamint a rokonterületek képviselői. Különös, hogy ebben a tétova tapogatózásban nem került sor a tervezők megkeresésére - egyénileg vagy a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségén belül.
Kézenfekvő, hogy a városrendezés kérdésében az építészek, egészségügyben az orvosok, vagy a szülés vonatkozásában az anyák meghallgatása nélkül nehéz zöld ágra vergődni. Úgy látszik, a társadalom bizonyos köreiben gyökeret vert az a hiedelem, hogy a tervezés az a szabad vadászterület, ahol mindenki lőhet nyulat - apró vagy értékes vadat - a keletkezett pusztításnak nincs jelentősége. Csakhogy pusztítani rendkívül gyorsan, felépíteni igen lassan lehet. A kár, amit a tervezéssel kapcsolatos rendezetlen, torzult gyakorlat a magyar népgazdaságnak okoz, annyira abszurd, bosszantó, ésszerűtlen és pazarló, hogy az ezzel kapcsolatos elnézés felülmúlja megbocsátó szentimentális képességünket. Nem árt, ha említést teszünk arról a kárról, amiről többnyire hallgatunk, és ez az önérzetünkben keletkezett kár. Vannak tényezők nemzeti életünkben, amelyekre büszkék vagyunk - mondjuk az, hogy gondolkodó, életre való, rugalmas és tehetségeket kínáló nemzet vagyunk - és tényezők, amelyeket többé kevésbé szégyellünk. Az egyik említésre méltó tényező éppen az, hogy nincs kézzelfogható formaképző arculatunk, mint a latinoknak, az északiaknak vagy az angolszászoknak. Nem hiszem, hogy tévedek: csorbítja az önérzetünket az a jórészt szánalmas, kispolgári, a "kereskedelem igényében" fogant ízlésvilág, mely meghatározza a lehetőségeket, megjelenésüket, otthonainkat, eszközeinket, látáskultúránkat, az utcaképet és üzlethálózatot a berendezéstől a kínálatig. Nehéz teremtőerőnek tekinteni azt az önámító fejtegetést, mely elválaszt évtizedek óta számos birtokon belüli, monopolhelyzetű termelőt a tervezőtől és fogyasztótól. Végül is mi az, amit egy lapos, érzéketlen és a számokkal szemfényvesztően dobálódzó gyakorlat szemére vetünk? Azt hiszem, a helyzetfelismerés és kezdeményezés hiányát, a sodródást, a fogyasztó kiszolgáltatottságának burkolt és nyílt kihasználását, az alacsony, megalkuvó mércét, beleértve a tervező és a terv kiválasztását, a hiányos piackutatást, a képesség, teljesítmény, feladatkör szűkkeblű honorálását, belenyugvást a másod-, harmad- és negyedrendűségbe, a kapkodás, pazarlás, a hagyományoknak
a poros avultsággal és kommersz díszítgetéssel való összemosását, idegenkedést a sallangmentestől és természetes arányoktól, anyagoktól, az elszakadást nemzeti és társadalmi ideáljainktól és ráadásul annak az inspirációnak, újítókészségnek, figyelemnek a hiányát, amely azt az embert jellemzi, aki nem tudja, mit akar. Talán elviselhető annak az embernek mániákus hajthatatlansága, aki tudja, mit akar, de elemi csapás az agresszivitása, ha nem tudja, mit akar.
A téma kimeríthetetlen. Kétségtelen az, hogy bizonyos rendelkezések, szabályzók és maga az érlelést kizáró gyakorlat annyira elavult, hogy megérett a változtatásra. Mégiscsak furcsa, hogy annak az embernek irreálisan alacsony szinten erősen szabályozott a honoráriuma, aki tervezi, esetleg "eladja" azt a terméket, mely "szabadáras gyártásban", "szabadáras kereskedelmi cikként" kerül a fogyasztóhoz, és az ő fejéhez vágják azt, amikor erről a képtelenségről beszél, hogy anyagias. A magasabb igények teljesítése feltételezi a reális és ösztönző rendelkezéseket a társadalom, a gazdasági élet szervezettségén és flexibilitásán belül. Önmagában a "jó megbízó" és a "jó tervező" erőfeszítése nem oldja meg az átállást, felzárkózást ahhoz a progresszív gazdasági gyakorlathoz, mely megtestesíti a közvélemény bizalmát és reményeit.
Ernyei Sándor
grafikusművész
