A plakát

"Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja" - így a közmondás. A csabai biennále is ennek a kettősségnek a dialektikájából szerveződött. A rendezőség eredeti műveket, továbbá nyomatokat gyűjtött össze. A friss, eredeti temperakép - Konecsni is így festette meg híres kiállítását - üt, a szó szoros értelmében, intenzív színeivel, ugyanakkor azonban az a grafikus a legény, aki állja a megrendelő, a zsűror, meg a nyomda szerencsejátékának jókora ütéseit. Ezek szerint én nem hiszek a közmondásnak, így is igaz, úgy is: ütni kell, de az állóképesség is döntő.

A magyar plakátművészetnek voltak hullámvölgyei, hullámhegyei, például az ötvenes évek második felének virágkorában, amikor a plakát nagy ívben lekörözte a grand artot. Persze a plakát születése óta örök szimbiózisban él a művészet többi ágával. Most úgy látom, hogy a magyar alkalmazott grafikában a képzőművészeti tendencia erősödött - és egyáltalán nem a rossz képzőművészeté. A grafikusok nem bilduskákat festenek, nyilván. Békéscsabán van ilyen plakát és van olyan, van majesztózus, és van deheroizáló. Amit Szymon Bojkó, a neves lengyel művészettörténész írt hazája plakátművészetéről, most minálunk érvényes úgy látszik: "Mindenki érzi jelenleg a sokat használt képzeleti motívumok ellenőrzésének, az élettelen sztereotipusokon kívüli formák felújításának szükségességét. Ezért az utóbbi időben sokkal több a kritizáló megnyilvánulás, mint a dicshimnusz. Ez az élő művészet bizonyítéka is egyúttal." Hozzáteszem, hogy dicshimnusz éneklése nélkül is lehet igent mondani. Mindenesetre eltűnőben van a melodramatikus formanyelv, szűnik az édeskés, huncutkodó - a nézőre kacsintó - mintegy karikaturisztikus modor. A hetvenes évek végének magyar plakátja lapidáris - vagyis kőbe véshetően tömör - új vonása a tárgyilagosság, meg a klasszikus szürrealizmus hagyományainak fölújítása, továbbá egyféle új realizmus: a rajzolás, a figura ázsiója megnövekedett.